KESZTENYE – Kertai Eva
A kórista nagyapám egy alkalommal Zágrábban lépett fel, ahol megpillantott egy fiatal 16 éves lányt. Közös jövőjük dőlt el ebben a pillantásban. Ez a zágrábi lány Budapestig követte a nagyapámat és az évek során kilenc gyermekkel ajándékozta meg Őt. A hetedik gyermek után, anyaságát egy ikerszüléssel koronázta meg, ezzel világra hozva az édesanyámat.
A II. világháború kitörésének idején, több generációs családdal együtt lakva a VIII. kerület egyik körfolyosós bérlakásában tettem meg az első lépéseimet és cseperedtem fel a húgommal együtt.
A nagymamámra gondolva emlékek százai, ezrei tolonganak a fejemben. Családcentrikus, gyermekszerető, fáradhatatlan alakja feledhetetlenné tette a vele töltött idő szinte minden pillanatát.
Nem csak Ő kezdte korán élni a felnőttek életét, de én is hamar belecsöppentem az Ő küzdelmei révén a Teleki téri bódéárusok világába.
1946 augusztusáig a kenyérjegyek az életet jelentették és Ő egy kenyeres bódét üzemeltetett. Szerettem ott lenni. Figyeltem a felnőtteket. A mi bódénk mellett a szomszéd árus gyümölcsökkel kereskedett. Ámulva néztem, ahogy a pultján katonás sorrendben gyors, határozott mozdulatokkal, fényesre törölgetett Jonatán almákat sorakoztatott fel. Olykor-olykor a nagymamám, kenyerét elcserélve hozott nekünk a pirosan fénylő almákból. Ma is gyakran kapom magam azon, hogy folyton keresem azt az ízt, de mintha eltűntek volna a világ polcairól a ropogós, lédús Jonatánok. Ötödik éves kis unokám Benji is nagyon szereti az almát. Egy ideje már nem engedi szeletekre vágni, mint korábban, mert ezzel jelzi, hogy Ő, már „nagyfiú” és tudja harapni azt, mint a nagypapája. Ha nem futna el olyan gyorsan az almájával, talán még ki is fényesíteném neki.
Alig néhány évvel voltam idősebb, mint Benji ma, amikor már javában üzleteltem a kenyérjegyekkel. A kereskedők a pékségektől is jegyre kapták az árut. Mivel a megélhetésünk szempontjából nem volt mindegy, hogy naponta hány kenyeret tud kitenni a nagymamám a polcaira, így hamar felismertem a lehetőségeket a minél több kenyérjegy megszerzésére. A piactéren szerencsére voltak olyan emberek, akik jobban örültek egy fröccsnek, mint a kenyérjegynek. Naponta, járva-kelve a felnőttek között, pengővel fizetve vásároltam fel a kenyérjegyeket. Esténként lázasan gyűjtöttük, számoltuk és a lisztből, vízből készített csirizzel ragasztottuk fel a jegyeket az erre a célra rendszeresített ívekre. Így a nagymamám már kora hajnalban indulhatott vele a sütödébe, hogy több kenyeret kaphasson, mint más kereskedők.
A család iránti elkötelezettséget, szorgalmat, kitartást és az élethelyzetekhez, életfeladatokhoz való hozzáállást észrevétlenül, szavak nélkül tanította nekünk és szívtuk magunkba Gabi húgommal együtt. Anyánk sokat betegeskedett, gyakran volt kórházban is. Emlékszem, minden nap mentem a József utcától a Teleki térig, hogy segítsek az akkor már idős nagymamámnak haza cipelni a csomagot, amit a piacon szerzett be a család ellátásához. Húst nem is igazán ettünk, mert csak egy helyen a Rákóczi térnél lehetett kapni és az is lóhús volt vagy abból készült felvágott. Bármennyire nehéz is volt a megélhetés ezekben a viharos években gyakran kaptunk valami gyereknek való finomságot a „Nagymuter”-tól, amit szokás szerint egy zacskóban hozott. Mindig megmondta a kezdő betűjét és ki kellett találnunk, hogy aznap éppen mit hozott nekünk.
Egyik alkalommal, amikor hazaértünk így kiáltott: „Na!-, mit hoztam nektek? KÁ betűvel kezdődik. Ki fogja kitalálni?”kérdezte.
Kezét magasra emelve, hogy ne érjük el a kincset, lázas izgalommal találgattuk, hogy mit rejthet a papírzacskó. Eleinte ontottuk a KÁ betűvel kezdődő ehető, iható, iskolában vagy bárhol használható apró tárgyak KÁ-val kezdődő szavait. Egymás után, sorra mondtuk, ami eszünkbe jutott. Ahogy kezdtünk kifogyni az ötletekből, egyre jobban feladta a leckét, hogy kitaláljuk mi is lehet benne. Már a család többi tagjai is besegítettek az ötleteikkel, de még így sem jutottunk közelebb az áhított meglepetéshez.
Máskor is volt már úgy, hogy nem találtuk ki, ilyenkor természetesen jött a „szabad a gazda” felkiáltás és megkaptuk az apró, de annál értékesebb ajándékainkat. Így volt ez most is. Szabad a gazda!?- kérdezte nagymama. Igen! Igen, kiáltottunk fel izgatottam, amikor a nagymama azt mondta, hogy
„hát KESZTENYE gyerekek” Az meg mi?- kérdeztük elképedve, de mire válaszolhatott volna már feltépte a zacskót és láttuk, hogy GESZTENYE.
Ekkor egymásra néztünk és az egész család egy pillanatra némán, meglepődve állt. Majd elnevettük magunkat és a gyermeki, önfeledt kacagás hangja töltötte be melegével és fényével a szürke, körfolyosós ház gangját.
Mi ezen az estén tudtuk meg Gabival azt, amiről addig soha senki nem beszélt, hogy a mi nagymamánk nem pesti, hanem Zágrábban született és nőtt fel.
-Kertai Eva